Varga Attila 


varatil@nadlanu.com
Varga Attilának hívnak, Szabadkán lakom, foglalkozásomra nézve magyartanár vagyok az szabadkai Egészségügyi Középiskolában és a Zeneiskolában. Előtte 13 évig dolgoztam a szabadkai VIII Vajdasági Rohambrigád Általános Iskolában. Szabadkán születtem Szent Iván havának 12. napján 1957-ben, az ikrek jegyében, s talán ez okozza azt, hogy olyan sokmindennel foglalkozom, többek között népzenével, tojásírással. A tanügyben 1984 óta dolgozom, miután sikerült oklevelet szereznem magyartanárként az újvidéki Bölcsészettudományi Karon. Körülbelül egy évvel később kezdtem komolyabban megismerkedni és foglalkozni a magyar népzenével. Az indulásnál nagyon sokat segített az, hogy már előzőleg is tűrhetően játszottam blokflőtén, s a szerencsés véletlennek köszönhető az is, hogy egy nap, mikor éppen hazajött a katonaságból, meglátogatott Borsi Öcsi (Ferenc). Ő buzdított arra, hogy kezdjek el foglalkozni komolyabban a furulyázással, hisz Vajdaságban ez a hangszer akkor még igen mostohagyermeknek számított (mint egyébként ma is, pedig minden évben igyekeztem megfertőzni a fiatalokat, hiszen én tanítottam őket furulyázni a Szólj, síp, szólj Népzenei Táborban Ómoravicán – jelenleg Bácskossuthfalva, amíg megszervezték a furulyaoktatást). A tanácsát megfogadtam, s a száraz likas fából attól kezdve fújom ki mindazokat a kis ördögöket, melyek belé – s belém szorultak. 
Először még csak az iskolámban alakítgattam kisebb népdalkórusokat, néprajz-csoportokat, de aztán testületileg csatlakoztunk a szabadkai Lányi Ernő Művelődési Egyesületbe. Itt egy darabig azt zenéltük, amit az idősebbek, de aztán – mivel nem fértünk a bőrünkbe, folytattuk tovább azt, amit az iskolában megkezdtünk. Először is minden évben megtámadtuk az Újvidéki Rádió Szólj, síp, szólj elnevezésű népzenei vetélkedőjét, ahonnan azután mindig valamilyen nyereménnyel térünk haza; másodszor 1989-ben a legtehetségesebb tanítványaimmal: Fekete Kornéliával és Navratil Mónikával megalapítottuk a Csujogató együttest. Ők énekeltek, én pedig furulyáztam. Abban az évben már meg is jelentünk a Durindón Verbászon, és előadtuk első dalcsokrunkat. Azóta jó néhányszor megváltozott az együttes felállítása, az utolsó a következő volt: Fekete Kornélia és Sándor Csilla – ének, Szikora Zoltán – citera, ütőgardon, dob, és jómagam – furulya, kavál, duda, dob. Az együttes megalakulása óta minden évben műsorral jelentkeztünk a Durindón, Péterrévén a Száll az ének, zeng a muzsika - találkozókon, minden meghívást elfogadunk Vajdaságban; de jó néhányszor vendégszerepeltünk külföldön is: voltunk Makedóniában, Szegeden és környékén, Budapesten és Baján a Petőfi Rádió által rendezett folkfesztiválokon, az 1996-os magyarországi Táncháztalálkozón, vagy Romániában, Székelyudvarhelyen, és a Szejke fesztiválon… 

Az együttesnek nem jelent meg magánkiadásban hangkazettája, csak egy közös szalagon található meg felvételünk, melyet 1996-ban jelentetett meg a Vajdasági Magyar Folklórközpont a Feketicsen megrendezett III. Vajdasági Táncháztalálkozó zenei anyagával. Magamnak önálló felvétele először külföldön jelent meg az Élő Népzene ’97-címmel kiadott cd-n és hangszalagon. A népzene gyűjtésével folyamatosan foglakozom attól kezdve, hogy megértettem annak a bartóki gondolatnak a lényegét, hogy csak tiszta forrásból szabad merítenem. Népzenét, népmeséket, népi szokásokat, imákat, stb. gyűjtök 1993 óta. 
Együttesem, a Csujogató 1997 nyarán megszűnt, más zenészcimborákkal kezdtem el muzsikálni. Így az 1997-es év szeptemberében régóta dédelgetett álmom valósult meg, megalakítottuk a Rézmonyos együttest. Tagjai: Horváth Dóra Kanizsáról, aki énekelt, dobolt, hegedült; Szabó Róbert, Szabadkáról; ő kobzon, fúvós hangszereken, különböző gitárokon és bendzsón játszott; valamint jómagam, aki szintén fúvós hangszereken zenélek. Nevünket kedves barátom, néhai Szűcs Laci bácsi - ludasi mesemondó egy mesealakjától, egy népvándorlás-korabeli mesetípus csodálatos táltosától kölcsönöztük. Először 1997-ben a Csókán megrendezett IV. Vajdasági Táncháztalálkozón léptünk közönség elé. Attól kezdve több fellépésük volt Vajdaság-szerte, valamint részt vettünk egy, a Vajdasági Magyar Folklórközpont által szervezett hangversenykörúton is Magyarországon az 1997-es év novemberében. Műsorunkon általában magyar népzene szerepelt, főleg a legkeletebbre élő moldvai csángók népzenekincséből, de nem állt tőlük távol más népek népzenéje sem, például szívesen játszottunk ír népzenét is, de Szabó Robi ösztönzésére versek megzenésítésével is próbálkoztunk, és így kerültünk 2001-ben Zentára, a Megzenésített versek fesztiváljára. Itt a Kaláka együttes különdíját nyertük el muzsikánkkal. 1999 novembere óta az együttesnek nincs állandó felállítása, mindig más tagokkal kerülünk alkalmanként a közönség elé. A legutóbbi: Szabó Róbert, Varga Attila és Gubena Árpád – ő dobon és ütős hangszereken játszik. 2000-ben közreműködtem egy táncszínházi produkció elkészítésében is, mellyel aztán több vajdasági helységben, de Budapesten is vendégszerepeltünk: ez az Idők tánca. CD is készült ennek a zenei anyagáról, aminek a zenéjét Bakos Árpád, szövegét Beszédes István szerezte. A zenei anyag elkészítésében van itt részem, a felvételeken népi hangszereken játszottam ebben a vállalkozásban. 

2001-ben feloszlott a Rézmonyos együttes, s én a felkérésnek eleget téve ugyanakkor tagja lettem az Ethnokor együttesnek, amelyben a már megszokott népi hangszereken játszom . Az együttes zenei irányzata nehezen szorítható a klasszikus műfajkorlátok közé, mert tükrözi a tagok vonzalmát a jazz, a szabadabb zenei formák, a nép- és a világzene iránt. Amiből merítenek, az Vajdaság - főleg Bácskai térség multikultúrális közege, ahol a történelmi múlt tarkaságában ötvöződnek a Balkán és Közép-Európa hatásai. Zenei repertoárjukon jelentkeznek saját szerzemények is, melyekbe igen sokszor szövik bele a már említett térség népzenei motívumait. Számos koncerten muzsikáltunk együtt. Részt vettünk hazai és külföldi koncerteken, hangversenykörutakon – Eszék, Szolnok, Kecskemét, a Művészetek Völgye Kapolcson…Kiadásra került egy CD is: Nap és Hold közt címmel. Ezt úgy készítettük el, hogy ne csak hallgatni lehessen, hanem nézni, sőt olvasni is. Így született meg a multimediális ötlet, hogy a CD-re kerüljenek fel Miroslav képei is amelyeket a dalok inspiráltak, és az én illusztráció-szövegeim is, melyeket a dalokról, azok kapcsán írtam. Ilyen lemez lett a Nap és Hold közt című. 2004-ben aztán úgy gondoltam, hogy ebből a kikötőből is távoznom kell, felszedtem tehát a horgonyt, és jelenleg szólistaként vitorlázok színpadok, együttesek és fellépések között. 

A népzenén kívül foglalkozom még tojásírással is. 2000-ben megpályáztam az Országos Népművészeti Kiállításon való részvételt, s a milléniumi rendezvényen a Néprajzi Múzeumban közönség elé kerültek az Észak-Bánátba való mintákkal írt hímesek. Ezek találhatók meg a zengővárkonyi Míves Tojás Múzeumban kiállítva, , ahol minden évben részt veszek a tojásíró versenyen, vagy a nagyhét tojásíró-bemutatóin tanítom a kicsiket – nagyokat a tojásírásra. 
Alapító tagja (jelenleg csak tagja) vagyok a Vajdasági Magyar Folklórközpontnak is. Az említett szervezet által rendezett Népművészeti Továbbképző Kézműves Táborok is közel állnak hozzám, hiszen én vállaltam eddig ennek a tábornak a megszervezését és vezetését, de más kézműves továbbképző tanfolyamokat is szerveztem és vezettem a Folklórközpont zászlaja alatt. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


 

 

vissza 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


 

vissza 
 


 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


vissza
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


Ethnokor együttes 

Az Ethnokor együttes valamikor a 90-es évek derekán alakult meg Szabadkán a Captured blues és folk bandából, melyhez új tagok csatlakoznak, s ez után kezdi meg működését. 
A zenei arculat a korábbiakhoz viszonyítva megváltozik, új kihívásokat fogadtak el a jazz, a szabadabb zenei formák, a világi zene - world music felől. Elsősorban a magyar népzenében találtak éltető talajra, de ugyanakkor a balkáni és más népek népzenei hagyományaihoz is ugyanolyan vonzalommal nyúltak. A zenei repertoárjukon már ekkor jelentkeznek a saját szerzemények is, melyekbe igen sokszor szövik bele a már említett népek zenei motívumait. Népi hangszereken ugyanúgy játszanak, mint a műzenében és a szórakoztató zenében közismerteken. Megszólaltatják a hegedűt, bőgőt, fuvolát, kavált, furulyát, basszusgitárt, a közismert dobfelszerelést, kobozt, gitárt, sargiát, mandolint, szaxofont, és nem utolsó sorban szeretnek énekelni, esetenként többszólamban is. 
A 90-es évek vége felé a zenei anyagból kikristályosodik egy összefüggő egység, megjelenik a Gauguin festményéről elnevezett Contes barbares című CD.

vissza

Ekkorára már maguk után tudnak számos hazai és külföldi fellépést, többször is járnak a diósgyőri Kaláka fesztiválon, Macedóniában az Akusztikus Zene Nemzetközi Fesztiválján; Szent István-napi rendezvényen, Budapesten, Vajdaság nagyobb városaiban... Ezt követően több fellépésükről is készül élő felvétel, de ezeket csak a legügyesebb ethnokorfilek tudják beszerezni. Az ezredfordulóra azonban az együttes majdnem szétesik, de találkoznak Demeter István, a szolnoki Tisza Film KFT igazgatójával és Siflis Zoltánnal, a szolnoki Filmfesztivál zsűritagjával – szabadkai filmrendezővel, akik felkérik őket egy hangversenyre. Ezt ők boldogan fogadják el. Ennek a közreműködésnek a gyümölcse a második CD, melynek kiadását Demeter István segíti és támogatja. Ez a lemez először Szabadkán látott napvilágot – mint promóciós kiadvány Nap és Hold közt címmel. Ezen már az együttes egy új felállásban játszik, időközben ugyanis személycserék történtek. Az új szereposztás a következő: Braskó Csilla – ének, Jovančić Miroslav – hegedű, Dukić Zoran – akusztikus és slide gitár, Varga Attila – fafúvósok, Davčik Daniel – basszusgitár, D-kanta, tarabuka, tapan, akusztikus gitár. 
Az új CD-n már érzelmileg, hangulatilag mélyebb rétegekbe szállnak, sokkal elvontabban szólalnak meg. Az improvizatív jelleg, a párhuzamos síkok találkozása jellemzi a hanganyagot, más-más zenei világok rezegnek, zengenek együtt. A zene már nem a népzenére épül, hanem a népzenével társul szerkezetileg. Utat mutat, egy szálat, amelyen át minden lélek kapcsolatba kerülhet, minden alapharmóniájában vibrálhat, rezeghet, megérezheti a múltat-jelent-jövőt. 
A szálat követve találkozunk annak jobbján a Nappal, balján a Holddal. Köztük és köztünk csak egy finom, hajszálvékony kötődés létezik. Esetenként ez egy lélegzet, egy hang, egy dobbanás, lüktetés. Ha ennek átengedjük magunkat, akkor megismerhetjük a minden egy érzését, hangjait. 
vissza 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


A Nap és Hold közt CD illusztrációszövegei 

A sámán a népek fejlődésében vélhetőleg archetípus. A szó eredetére nézve talán az evenki – régebben tunguz – nyelvből származik, és azt jelenti, hogy az ember, aki tud. Az ember, aki tudja, hogy a lenti és fenti világot összekapcsoló harmadikban (a miénkben) kell lennie egy útnak, egy szálnak, amelyen át minden lélek kapcsolatba kerülhet, minden alapharmóniájában vibrálhat, rezeghet, megérezheti a múltat-jelent-jövőt. 
 A szálat követve találkozunk annak jobbján a Nappal, balján a Holddal. Köztük és köztünk csak egy finom, hajszálvékony kötődés létezik. Esetenként ez egy lélegzet, egy hang, egy dobbanás. Lüktetés. Ha ennek átengedjük magunkat, akkor megismerhetjük a minden egy érzését, hangjait. 
Ilyenkor mi elkezdünk játszani hangszereinken. Így kerülünk a Nap és a Hold közé. Egyébként ugyanúgy, mint minden ember minden nap. És semmi más nem is történt. 
Nap és Hold közt hajózunk már mióta! 
 
 

1. dal: Nap 

Kezemet fejem alá kulcsolva fekszem, és mást sem bámulok, mint a gyönyörűen sikló sirályokat a verőfényes napsütésben. 
Istenem, de szépen csúsznak a levegőben! A röptük, az ívelésük, nem is tudom…, mindez olyan hihetetlen. 
Hogyan is lehet így mozdulni, így tagolni, ilyen páratlanul ívelve nyugodtan hasítani a teret? 
Mintha csak maga a lebegés röppenne a fejem fölé, amit néha félbeszakít a szemembe sütő nap és az ég kékre mosott illata. 
Így suhan rám a Nap is dallikázó kabócákkal, és elnyúlhatok megint, a kövekre fektetve fejem. 
Most megcsillantja puha szárnyát a kedves madár. 
Rikolt, és a jelen parttalan medrében ringunk mindketten. 

2. dal: So maki sum se rodila 

Próbáltam a tenyeremben tartani a neved. Vigyázni rá, mint valami kis madárra. 
Simítani, becézni, kedveskedni neki. Melléd állni, ha nézel, puha fű lenni, ha útra lépsz… 
Ó, Istenem, hányat még, 
hány utat kell még bejárnom, hányszor fürödni nappalok-éjek puha ködjén, 
hányszor bújni sejtmagjaid végtelen rezgéseibe, 
hogy nevedet megtudjam? 

Ablakod előtt most 
állva lesem, keresem azt a kis szót, füst felett hangzott egyetlent, az örök-mindenkorit, 
mi Téged fed; 
kertedben kerestem bazsalikom-illat neved, 
az egyetlent, mi lehetsz. 

Mondod a hegyekbe bújtál? 
Mondod szenvedsz? 
Mondod a Napot sem látod már? 
Pedig itt van minden: elhoztam minden színét, illatát is e hatalmas fényes bogárnak; 
minden sugaracskája, 
potrohára tapadt virágpor-szemcséje itt van, 
fel kell csak venned szárnyad, s röpülhetünk, 
kacagva, csilingelve együtt. 

8. dal: Sámántánc 

Vízcsobogást hallok. 
A nádon keresztülfúj a szél. 
Barnászöld árny, 
sitke röppen fel éppen… 
billen a farka. 

Élünk. 
Életünk szárnyunkon, 
élünk a felhőkön. 
Legyen a lég a mi éltetőnk. 
Legyen a víz a mi éltetőnk. 
Legyen minden az éltetőnk. 
Nézzünk a Napba! 

Legyen a fény az éltetőnk. 
Vérünkből vér a mi éltetőnk. 
Szülessünk tojásból. 
Legyen a tojás éltetőnk. 
Nézzünk a Holdba. 

Legyen a holdfény nyugodt. 
Legyen az árny puha, 
legyen az utunk gondtalan, 
kísérjen a hangunk kedvesen, 
takarózzunk vele selymesen. 

Villan a fény. 
Lássunk a fákon, a nádon, a nagy vízen túl; 
zizzen a toll – perdül a szál 
– lobban a léptem a láng tetején. 
Hangtánc ez most. 
És csetteg a szó, 
és, ó, mindez, 
ó, mindez, 
ó, minden felröppen most. 
ó, 
 

9. dal: Hold 

– Nézz csak hátra! – mutatom a magunk párhuzamát a múltba visszatekintve. 
– Ott, ott egészen távol; látod már ott is egyek voltunk, s nem csak elöl! 
Ha megfogod a vizet, rájössz, hogy minden összefügg. Mi is meg a madarak, a hangok, minden! Ezért meredünk olykor a Holdra, 
ezért építünk vékony tündérláncból elszakíthatatlan ívet közte és köztünk, 
mert így kapcsolódunk ide is, oda is, te is, meg én is. 
Csillagok közt suhanunk kibomlott hajjal. 
Az időnek s térnek olyan pontjait hordozzuk magunkban, 
ahol múlt és jelen, fenn és lenn, evilági és más találkozik. 
Kapuk lehetünk, előre és utólag leképződött anyagok, terek, idők, kapcsolatok; 
sokszor átgondolt, kimondott, soha nem hallott szavak, hangok, gondolatözönök. 
Búgnak vibráló idegeink kürtjei, 
út hasad az éjbe – feléd, valahová. 

A leképződés számunkra egy. 
Felébreszthetjük a világoknak azon rezgéseit, melyek bennünket összekötnek, 
melyek világainkat kötik össze, 
melyekkel mi másokkal; más világokhoz kapcsolódhatunk. 
Üzenhetünk. 
Összegyűjthetjük magunkban azokat a forró, vagy meleg tereket, hangokat, 
melyek hozzánk kötik társainkat, kiépíthetjük újabb naprendszereinket, csillagképeinket. 
Együtt lehetünk. 
Együtt teremthetünk új rendszereket a káoszban, 
új képződményeket, 
de a régieket is átépíthetjük. 
Módosíthatunk pályákat, lépcsőket, pontokat piciny valóságunkban. 
Utat kereshetünk egymáshoz, egymás bolygóihoz, rezgéseihez, 
úszhatunk a halakkal vízesésekben, 
lapulhatunk kőzetekhez… 
mi … lehetünk. 
 
 

Befejezés: 

Pontosan olyan, mint egy vízesés. 
Hatalmas sistergés, zuhogás, Ó-zúgás, pára, nedvesség, 
mindaz a hallható és érezhető körülménysorozat, ami egy vízesést feltételez. 
Robosztus víztömeg zuhan alá a végtelen síkságnak majdnem a közepéről, ahol 
gombaszerű, nagyon magas sziget emelkedik ki. 
A tetején egy fennsík terül el, vízfennsík, tengerfennsík. 
A víz hullik alá szüntelenül a sziget pereméről a mélységekbe, 
s ez okozza a hatalmas morajlást, zubogást, párás levegőt. 

Majd megnyílik, a vízfüggöny megnyílik előttem, mintha kettéválna. 
Mintha a haját választaná ketté valaki. 
Megrázkódom, és… 
számtalan pici csilingelés a válasz. 
Behunyom a szemem… 
Millió csillag sziporkázik előttem. 
Lélegzetet veszek. 
Édes illatfelhő vesz körül. 
A morajlás, az Ó-zúgás most már nem csak a véredényeimből árad, hanem a tekintetemből is. 
Dobog, ver, hullámzik velem, bennem, belőlem minden. 
A belső valóság köszöntött rám, miközben az Ó-zúgás lassan emelkedett. 
Egy falevél nedves csücske végigsimította a hajam, az arcom, a testem. 

Langyos volt. 
Aztán egészen parttalanná simított az a puha zuhatag, 
amit a fejemen éreztem a vízesés alatt ülve. 

Apró tűzgombócok bukfenceztek a hajamon, a bőröm pórusaiban, 
gurgulázó nevetés járta át belső szféráimat, 
mert valahol valaki ablakot nyitott bennem a mélységek tüzei felé. 
Ó-zúgás áradt szerte a véredényeink tüskéin keresztül tova. 
 

A víz mi vagyunk, és egymásba kapaszkodva lebegünk, vizek vagyunk, 
így zuhanunk alá a láthatatlan mélységekbe. 
Zuhanásunk nem egyértelmű esés, átlényegülésünk megy végbe. 
A kis páramolekulákkal tartva hirtelen szállunk fel a levegőbe, röpülünk. 
Vitorlázunk, lebegünk, s a szél játszik fürtjeinkkel. 
Ketten vagyunk, 
igen, a mélységek tüzeiben ketten, és magunkban hordjuk mindazt, ami volt, s ami lesz. 
Az örök kettősség vagyunk, hordunk múltat és jövőt, a fentet és a lentet, a nőt és férfiút, 
vizet és nádat, amiből csak a világ áll. 
A másik nélkül nem vagyunk, kettősségünk a létünk titka. 
Pici, belénk szorult csillagrendszereinkben a világmindenség kereng, 
és ha belenézel társad szemébe mélyen, 
nagyon mélyen; 
még mélyebben, 
akkor meglátod, esetleg megláthatod ennek középpontját. 
A játékot. 
Játékot voltak és leendők között, játékot a volt létek és a leendők között. 

A lebegés érzése csodálatos, bennünk vibrál a mindenség. 
vissza